Tisztelt érdeklődők!
Bemutatkoznék pár szóval, hogy tudják kivel van dolguk. Én egy átlagosnak mondható élettel, családdal rendelkező idős uriembernek gondolom magam, aki önként vonult be az idősotthonba, mert megözvegyült és nem akart gyerekei és azok családjai életében teher lenni. Hiszen egész aktív szülői létünk egyik legnagyobb kihívása, hogy a gyermekünket ÖNÁLLÓSÁGRA neveljük.
Ha önálló lett, sikerrel jártunk, nem kellünk már oda!
Igen, bezzeg a régi időkben ...
Hallom, ahogy sokan sóhajtoznak...
Igen, régen több generáció élt együtt, elápolták öregjeiket, nem adták be őket sehova, nem akartak megszabadulni tólük. De volt is ki gondozza, ápolja a felmenőjét. Nem a munkahelyek között rohangált, időre, teljesítményre, stresszel, keserűséggel, elégedetlenséggel, futva, kapkodva , végigloholva az életét.
Szépen, lassan, a természet adta lehetőségekkel élve teltek a mindennapok. Volt rendszer, kiszámíthatóság, megbecsülés, a munka öröme és elismerése, stabilitás, biztonság, becsület.
Ezek mára elvesztek. Jött helyette a kapkodás. Lehetőségek helyett kényszerpályák.Rendszer helyett káosz, kiszámíthatatlanság.Megbecsülés helyett kihasználás.A munka öröme helyett keserűsége.Elismerés helyett eltiprás, kiszipolyozás. És minden nap lehet, hogy azon a munkahelyen az utolsó napod, mert jön egy törvény, esemény, bármi vagy bárki, ami a helyedről kibillent. Így a stabilitás és biztonság már nem szempont, csak a pénz, amit az idődért, a munkádért kapsz. Az az egyetlen , ami meghatározó és mutatja az utat a munka világában. Így a becsületnek sincs helye már.
Tehát így kötöttem ki itt. Több idősotthont is megnéztem. Ez volt a legbarátságosabb. Zöld környezet, erdő veszi körül. Reggel madárcsicsergés ébreszt. Tiszta levegő. Csend, nyugalom.
Semmi zaj, nincs városi ricsaj, autók, kipufogó gáz, kiabálás az utcán, szirénák, rohanás.
Csak én meg a természet. Na meg néhány ellátott rajtam kívül.
Itt nem számít, ki voltál. Agysebész ( mert ő is volt nálunk), polgármester, bányász, postás, háziasszony főállásban...
Ezen a helyen mindenki egyforma. Nem számít a kinti világ vagyona, hírneve, egzisztenciája. Itt egy minimális zsebpénz van a neveden, az sem nálad, hanem jól elzárva az irodában széfben. Mindenkinek ugyanannyi van bekérve havi szinten költőpénznek. Ebből kéthetente teljesítik az élelmiszerboltban megvásárolható igényeinket. Én mindig kérek csokis nápolyit, citromosat is. Meg negrót, azt a feketét, a klasszikusat. De a tábla csoki sem maradhat ki. Természetesen Tibi vagy Boci, mert az még retro egy picit. Meg hát magyar. Mégis csak a magyar gazdaságot pörgessük.
És a zsebpénz terhére havi szinten fodrászhoz mehetek, és hathetente pedikűrös kényezteti a lábamat. Persze ebben a korban olyan nagyot hajolni, hogy még a lábaimon a körmöt is le tudjam vágni már elképzelhetetlen számomra. És akkor még nem is mondtam, hogy a kezeimen is ha kérem, csinos nővérkék vágják le a körmöm. Ez aztán a kényeztetés!
Szóval jó sorom van. Nem sajnálni, irigyelni kell engem, hogy megéltem ezt a kort, amikor már tényleg semmi dolgom nincs, csak élvezni az életet.
Apropó élvezet! Az étel, amit kapok nem csak bőséges, de finom is. Úgy hallottam a konyhán csupa szív emberek dolgoznak. Ez meglátszik az ételeken is. Ízes, színes, illatos. Pedig nem egyszerü a dolguk, mert drágaság van itt is ám.
Ez egy más világ. Teljesen más, mint a kinti. Ha nem néznék televíziót, nem halgatnék híreket, azt hinném, a nyugalom szigetén vagyok. Távol a világtól, távol mindentől.
Ami eddig fontos volt, most értékét vesztette. Ami korábban kevés volt, mos bővelkedek benne.
Fontos volt az idő, a pénz, az egzisztencia. Most az időt csak akkor nézem, ha reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni kell menjek az ebédlőbe. A reggeli ébredés, és az étkezések, ami rendszert, rendszerességet kíván meg tőlem. Egyébként rájöttem, az időskorral egyre több szokás is előjön, ami tudattalanul is, de rendszert formál körénk.
Amikor bejőttem az idősotthonba, új szakasz kezdődött az életemben. Ha számba veszem, már hány meg hány szakaszra bonthatnám nem rövid életem, igencsak át kell gondolnom. Lássuk csak: Óvoda előtti korszak, óvodai csete paték ideje, kínkeserves iskolai tanulmányaim szakasza, azután a katonaság, házasság , majd szülőként két évtized, nagyszülőként is odatettem magam.És elszálltak az évek. Megkopott az agyam, elkopott a testem.Izületek, csontok mondták fel a szolgálatot. Pihenésre vágyik minden sajgó porcikám.
Hát most jött el a pihenés ideje. Az a szakasz az életemben, ami tényleg rólam szól. Nem önző módon, hanem úgy, hogy most van időm magamra. Most tényleg van időm, és módom rá, bűntudat nélkül. Bűntudat nélkül! Már mindent megtettem, amit a családért meg lehetett tenni. Mindenkiért felelősséggel és becsülettel éltem. A családom volt a minden. Most, hogy ott már mindent megtettem, mindenki elindult a neki megfelelő úton, vagy a neki elrendelt úton, felszabadultam.
A szabadság teher is lehet, ha nem tudunk mit kezdjünk vele.Itt az idősotthonban sokan vannak, akik sosem voltak igazán szabadok, és nem tudják mihez kezdjenek. magukkal.
Bezzeg Viki néni....
Na, de már így is sokat meséltem, folytatom majd később, mert a vacsora nem vár.
Idős koromra való tekintettel, engedjétek meg, hogy tegeződjünk!
Szervusztok! Még jövök máskor is Viki néni esetével.
